Az automatizáció egy átfogó változást jelent, mind a könnyeben megfogható (anyagi), mind a nehezebben mérhető (emberi, pszichológiai) nézőpontokból. Nagyjából 50 évvel ezelőtt a következőképpen definiálták az automatizálás esszenciáját: az a mechanizmus, ami az emberi munkát kiiktatja az ipari folyamatokból a hatékonyság-növekedés érdekében. Ez magába foglalhat megváltozott gyártási folyamatokat, korábbiaktól eltérő eszközök használatát, azok elhelyezését, – akár földrajzi értelemben (location), akár a gyáron belüli elhelyezést tekintve (layout), - és a mindehhez szükséges munkaerőt. Ez utóbbi további két csoportra osztható: vannak, akik ellátják a nem-gépesített folyamatokat, és akik felügyelik a gépesített feladatok lefutását és eredményét. Ahogy a technológia fejlődött és egyre nyilvánvalóbbá váltak azok hatásai, sok kutatás kezdett azzal foglalkozni, hogy az automatizáció hogyan befolyásolja a mentális és emocionális stresszt.
A pszichológiai hatásokat vizsgáló kutatások első szakaszában, az 1950-es évek közepétől kezdve, a veszélyeket tárgyaló elemzések domináltak. Az emberek féltették a munkájukat a gépektől, rugalmatlanul álltak a munkafolyamataikban bekövetkezett változásokhoz és a „leépülés” is egy potenciális veszélyforrásként fogalmazódott meg az emberek fejében, hiszen a gépek sok feladatot átvettek tőlük, így tudásuk, fizikai és szellemi képességeik egy részét már nem kellett napi szinten használniuk. Látens problémaként jelent meg a dolgozók egymástól való elszigetelődése és a feladatkiesés okozta monotonitás is.
Az automatizálás kiváltotta pszichikai reakcióktól való félelmek, akár valósak, akár nem, új irányba terelték a kutatók figyelmét, azt elemezve, hogy hogyan lehet alkalmazkodni az új felálláshoz. Az új irányzat úttörői, Walter B. Cannon és Hans Selye arra jutottak, hogy az alkalmazkodás – részben velünk született- képessége determinálja, hogy a stressz mekkora hatással lesz az egyénre. Ez alatt több tényezőt kell érteni: a dolgozók pszichológiailag készen állnak-e a változásokra, rugalmasak és nyitottak-e az automatizálás lehetőségére, hajlandóak-e a korábbiaktól eltérően más, új feladatokat ellátni, változtatni a rutinjaikon és tanulni új dolgokat. Egy korábbi WHO jelentés megerősítette, hogy az egyéni adaptáció a kulcsa a mentális egészség megóvásának.
„Az emberek rugalmassága nagyszerű; a legtöbben tudatosan igyekeznek menedzselni a negatív hatásokat és kielégíteni az ehhez szükséges szociális és emocionális igényeiket a családjaik körében, a munkahelyükön a kollégáikkal, avagy egyéb rekreációs csoportokban, helyeken, amikről korábban nem is volt tudomásuk vagy nem voltak a tagjaik.” – nyilatkozta a WHO szóvivője. „A változásra adott válaszreakciók és azok hatásai a mentális egészségre nagy variációt mutatnak egyénenként.” Sok múlik azon, hogy még a változások tényleges bekövetkezése előtt, milyen várakozásokkal állnak hozzájuk: bíznak abban, hogy az új technológia pozitív hatású lesz és jó szolgálatot tesz számukra is – ha már tudományosan megalapozott dolgokról van szó és erőforrást fektet bele a cégük – avagy negatívan tekintenek rá, például szigorúbb szabályozást fog szülni az új rendszer. Érdekes módon, a várakozásokat munkától független dolgok befolyásoljak: az illető szociális helyzete, például, hogy milyen a családi háttere. Aki a környezetében lévő emberektől megkapja a támogatást, akár szóban, akár csak látens módon, sokkal optimistább annál, mint akinek nincs ilyen „védőhálója”.
Ahogy korábban említettük, a munkaigény csökkenését látják az emberek az automatizációban, tehát félnek a munkanélküliségtől. Némely szerzők apokaliptikus kimeneteleket vizionáltak, azt állítva, hogy a gépesítés a harmincas évekhez hasonlítható munkanélküliséget fog generálni. Erre kortárs kutatók és az idő is rácáfolt.
Az tény, hogy sok iparágban kevesebben dolgoznak, ahogy az automatizálás áthatotta őket. Ez főleg az autóiparra igaz, mint munkaintenzív és innovatív ágazatra és főleg az USA-ban és az Egyesült Királyságban. A kissebb munkaerő-szükséglet ellenére a produktivitás 20 %-kal növekedett 1947 és 1952 között. A technológiai fejlődés mellett az emberi munka hatékonyabb koncentrációjának tulajdonította a Ford egyik szóvivője ezt a növekményt, szellemi és fizikai munkát egyaránt ideértve. Nőtt a munka hatásfoka.
Az operatív feladatokat ellátók száma csökkent elsősorban, ami egyéb pszichológiai-érzelmi hatásokkal is járt. Ide sorolják a korábban említett izolációt és elmagányosodást, amiről sok dolgozó számolt be. A WHO kiemelte, hogy az összeszerelő-szalagoknál dolgozók gépekkel kezdtek dolgozni és nem együtt, egymással, tehát a személyes kontaktok száma is lecsökkent. Fontos részlet azonban, hogy a hetvenes évek elején kutatások azt firtatták, hogy az emberek egymásrautaltsága és feladataik összefüggése szintén jelentős stresszterheléssel jár; részben a személyes kontaktusok csökkentése hívatott ezt ellensúlyozni, mint szándékolt menedzsment stratégia. De ez a megoldás, ahogy az autóipari multiknál megfigyelték és megmérték, nagyobb problémát okozott, mint amekkorát megoldott, tehát elvetették. Pontosabban, túlléptek a „holtponton”.
Rövid idővel ezen megfigyelések után az automatizáció már olyan stádiumban volt, hogy konstans felügyelet nélkül is képesek voltak a robotok megfelelően ellátni a feladataikat, így a dolgozók elhagyhatták a gépeket rövidebb, majd egyre hosszabb időre. Ezek a kis szünetek elegendő teret nyújtottak az emberi kapscolatok ápolására. Az intelligensebb robotokkal egyre hosszabbra nyúlt ez az idő, egyre kevesebb emberi beavatkozásra volt szükség.
H. G. Woolf pszichiáter megállapította, hogy a legátfogóbban káros hatása az automatizációnak valójában a félelem. 100 emberből 100 fél attól, hogy elveszíti a munkáját, de valójában csak néhány fogja és csak fokozatosan, míg a félelem azonnali. A hidegháború elején végbement szociális és munkaerőpiaci változások közül az egyik legszignifikánsabb a „horgonyvesztés” volt. Selye munkájára építve megállapította, hogy az emberek életében központi kérdés volt, hogy mit gondol róluk a társadalom és ez önmagában egy életre szóló megfelelési kényszert, tehát stresszt eredményezett. A társadalmi elvárásoknak való feltétlen megfelelés szükségessége azonban megkérdőjeleződött az ötvenes évek politikailak bizonytalan időszaka alatt. A társadalmi elvárások jelentős eleme volt a munka, így annak elvesztése vagy csak fenyegetett mivolt is súlyos hatást rótt a mentális egészségre. D. J. Sutherland azonban megfigyelte, hogy az emberek fejében nem az a hangsúlyos, hogy „teremts értéket”, hanem, hogy „legyen munkád”. E két dolognak az elméleti szétválasztását az említett korszak politikai és társadalmi ideológiáinak megismerése, terjedése gerjesztette.
